„A kórházban az operációim előtt mindig kitették az ágy végébe
a táblát: "Nem ehet, nem ihat!" Állítólag azért, mert altatás alatt a
gyomorból feljöhet valami, ami fulladást okozhat. Szerintem ez egy
ostoba orvosi előítélet, ami a régi altatógázos operációk idejéből
maradt fenn. Kérem, válaszoljanak, igazam van-e?” /National Geographic/
A választ nem épp medikusoknak írták, hanem (ebből a szempontból) egyszerű halandóknak, de hasznos tudni róla!
A kérdezőnek nincs igaza, a műtét előtti koplalás nagyon fontos
kockázatcsökkentő tényező. Ebből a szempontból ugyanis kissé
szerencsétlen a testünk felépítése: a nyelőcső és a gége egyaránt a
szájüreg alatt elhelyezkedő garatból nyílik. A gégén keresztül áramlik
az orron vagy szájon át beszippantott levegő a légcsőbe, majd a
hörgőkbe és a tüdőbe, a nyelőcső pedig az ételt-italt vezeti le a
gyomorba.
Normál körülmények között nyeléskor a gégefedőnek (epiglottis) nevezett
képlet lezárja a légutakat, sapkaként borul a gége bemenetére, így
megakadályozza a szilárd és folyékony anyagok bejutását. Hányás közben
ugyanez történik: a gégefedő elzárja a gyomorból a szájüregbe kerülő
anyagok útját a légutak felé.
Műtéti altatás esetén azonban más a helyzet. Ilyenkor az alkalmazott
altatók, izomlazítók hatására a máskor normális reflexek kikapcsolnak,
a gégefedő nem védi a légutakat. A gyógyszereknek lehet hányást
előidéző mellékhatása és hasi műtétek esetén a hasi szervek megérintése
is hányást idézhet elő. A légutakba lletve a tüdőbe kerülő hányadék
súlyos gyulladásos folyamatot indíthat el, a legrosszabb esetben pedig
fulladásos halálhoz vezethet.
Az esetleges hányás következményeinek kivédésére minden altatott beteg
légcsövébe szájon át műanyag csövet helyeznek, amelyen keresztül
kényelmesen kap levegőt, és szükség esetén a lélegeztetés is
megvalósítható segítségével. Ezt a csövet egy kívülről felfújható
mandzsetta veszi körül, ami felfújva kitölti a légcső teljes
keresztmetszetét, megakadályozza, hogy a cső elmozduljon a légcsőben,
valamint azt is, hogy a cső mellett bármi bejusson a tüdőbe. Így a
beteg még akkor is biztonságban van, ha nem elkerülhető a hányás.
Azonban ha belegondolunk, a hányás mindenképpen kerülendő, még akkor
is, ha a fulladás lehetőségét sikerül kiküszöbölni. A beteg egy adott
pózban – a leggyakrabban hanyatt – fekszik a műtőasztalon, amennyiben a
szájürege (és ne legyenek illúzióink: az orrürege is) megtelik
hányadékkal, nagyon nehéz megszabadítani őt ettől, hiszen még csak
oldalra sem lehet fordítani. Szívóberendezés ugyan van az altatóorvos
műszerei között, azonban a darabos táplálékot lehetetlen szívóval
eltávolítani.
Arról nem is beszélve, ha az operáció az arc területén vagy épp a
szájban történik: ilyenkor hányás esetén oda a sterilitás, a műtét
kivitelezése megnehezül vagy lehetetlenné válik.
A gyomorból nem valamiféle titokzatos anyag jön fel ilyenkor, hanem az,
amit a beteg megevett, megivott – természetesen részben vagy teljesen
emésztett formában. Altatógázokat pedig mind a mai napig használunk; az
éter és a kloroform mára kiment a divatból, korszerűtlenné vált,
azonban számos egyéb gáznemű anyag segíti a betegek műtét alatti
nyugalmát és biztonságát.
|